Fegyverzeti jellegzetességek

         Aknavetőket nagyobb számban először a japánok alkalmaztak az 1904-1905-ös japán-orosz háborúban, és később másoknál jóval nagyobb számban alkalmaztak könnyű aknavetőket (amiket a japánok viszont gránátvetőknek neveztek, működési elvüket tekintve viszont aknavetők). Zászlóalj szinten egy tipikus korabeli hadseregnek 10-18 aknavetője volt, amivel szemben egy japán zászlóalj 36-48 aknavetővel rendelkezett, amit szükség esetén kiegészíthettek továbbiakkal is (bár az is igaz, hogy a japán zászlóalj nagyobb volt). Ennek következtében a japánok 2-3-szor annyi aknavetővel rendelkeztek egy főre, mint más korabeli hadseregek. A dzsungelharcban azért volt nagy jelentősége az aknavetőknek, mivel a dzsungel korlátozta a tüzérség és a harckocsik mozgását, ezért támogatást csak azok a fegyverek nyújthattak, amiket a katonák az esőerdőkben magukkal tudtak vinni (géppuskák, aknavetők). Többek között nagy számuk miatt jelentős veszteségeket okoztak az ellenségnek. Támadásoknál leginkább arra használták, hogy lefogják velük az ellenséget, amíg a csapatok megközelítik az ellenséges állásokat.

          A japánok az aknavetőik tervezése során azt érték el, hogy az aknavetőik a tömegükhöz képest a lehető legnagyobb kaliberűek voltak, cserébe kisebb lőtávolsággal. Ez a dzsungelben nagyon hatásos volt, mivel a harc távolsága kicsi volt és az előbbi tervezési elvek miatt az aknavetőik hatásos támogatást nyújthattak nekik. Az aknavetők több tekintetben is hatásos fegyverek. Egyrészt viszonylag könnyen kezelhetőek, könnyű rá embereket kiképezni, emellett gyorsan használhatóak is, gyorsabban tudnak támogatást nyújtani, mint a tábori tüzérség. Az aknavetők az előbbiek mellett viszonylag olcsóak is, mivel egyszerű fegyverek és a kis tömegük miatt mobilak is. Az aknavetőkhöz lőszert gyártani is egyszerűbb, mint a tüzérséghez, ugyanis az aknavetők által kilőtt aknagránátokat kisebb gyorsulásra lehet méretezni, mint a tüzérségi gránátokat Az előbbi tulajdonságokat felismerve a japánok, akik mobilitás és a tűzerő kombinációját keresték, nagy mértékben fejlesztettek és használták azokat, a második világháború idején a japán hadseregnek volt a legtöbb aknavetős fejlesztése.

        Azt, hogy a japán aknavetőknek milyen hatása volt jól jellemzi, hogy egy háború utáni amerikai jelentés alapján a csendes-óceáni-ázsiai fronton a veszteségeik felét aknavetők okozták, azon belül pedig 80 százalékot a 89-es könnyű aknavetők okoztak. A háború folyamán az amerikai katonák követelték, hogy ők is így el legyenek látva aknavetőkkel, viszont azt a fegyverzet beszerzésével foglalkozó hatóságok elutasították.

       Egy másik fegyverkategória, amivel a japánok jelentős veszteségeket okoztak az ellenségeiknek, az a könnyű-géppuskák voltak. A japán hadseregben a raj fő fegyvere a géppuska volt. A japán géppuskák ugyan nem biztosítottak akkora tűzerőt, mint a német géppuskák, viszont attól még használható fegyverek voltak, korszerűnek voltak tekinthetőek, sőt nagyobb tűzerőt biztosítottak, mint az amerikai BAR, ugyanis a BAR-nál nagyobb tárkapacitásuk és az amerikai fegyverrel ellentétben cserélhető csövük volt( A BAR tartós tűzgyorsaságát eléggé korlátozta, hogy nem volt cserélhető a csöve).

      A japán tüzérség egyik jellegzetessége volt, hogy a gránátjaik több robbanóanyagot tartalmaztak, mint a más korabeli hadseregnél használt azonos kaliberű gránátok aminek következtében élőerő ellen hatásosabbak voltak.

Kézifegyverek terén a japánoknak az volt az egyik előnyük, hogy hatékony füst- és láng-nélküli lőport használtak, aminek következtében a dzsungelben nehéz volt észrevenni őket.

A japán gyalogság leghatékonyabb fegyvere a 89-es típusú könnyű aknavető volt( amit a japánok jutki-nak neveztek). Ezeket egyrészt nagyon nagy számban alkalmazták(szakaszonként 3-4-et), másrészt hatásos fegyverek voltak, mivel gyorsan ki lehetett rá embereket képezni és meglepően pontosak voltak, ami mellett a fegyvert egyetlen ember elbírta és kezelni tudta azokat.

Offenzív taktikák alapjai

A japán hadsereg fő módszere a bekerítő hadművelet volt. A bekerítés során frontális támadással lekötötték az ellenség figyelmét, miközben fő erőkifejtésként átkaroló hadműveletet indítottak. Hadosztály vagy nagyobb egységek esetén általában egy vagy két hadoszlopot indítottak az ellenség szárnya ellen. Kisebb egységeke esetén az élen haladó erők frontálisan lekötötték az ellenség figyelmét, miközben a követő egységekkel bekerítő hadműveletet indítottak.

Valamikor frontális támadást is indítottak, de a japánok tisztában voltak ennek a műveletnek a hátrányaival. Tipikusan frontális támadást csak akkor indítottak, hogyha a bekerítő hadművelet lehetőséget adott volna az ellenségnek, hogy megerősítse az állásait vagy pedig kiegészítse az erejét. Frontális támadás esetén a fő erőkifejtést az ellenség egyik gyenge pontja ellen irányították. Ilyenkor a cél a mély és gyors betörés volt és a támadás frontszakaszát nagy keskenyre fókuszálták.

Offenzív könnyű aknavetős taktikák

A japán szakasz negyedik raja a könnyű aknavetős raj volt. Amennyiben a japán támadási terv bevonta a könnyű aknavetők használatát a gyalogsági támogató módban, úgy a könnyű aknavetős raj parancsnoka átadta a rajt a rangidős irányzónak és konzultált a szakaszpancsokkal, aki megismertette a taktikai helyzettel és a szakasz céljával. A rajpancsoknak egy aknavetős tűztervet adtak. Úgy alakították ki, hogy legalább az első néhány sorozat a szakasz parancsnok útmutatása szerint csapódjon. Az ez után következő lövedékeket a rajpancsok meggondolása szerint lőtték, attól függően, hogy a célpontokat, tipikusan az ellenséges automata fegyvereket, milyen gyorsan semlegesítették.

A szakasz és a rajpancsok egyeztetése után az aknavetős raj az eltávozási vonalra ment. Miután a támadás megkezdődött, az aknavetős raj lépcsőzetesen haladt a rohamozó rajok mögött. Ahogy a támadó rajok megközelítették az aknavetők hatósugarának határát, az aknavetős raj közelebb ment a rohamozó egységekhez a felfejlődés előkészítésére,

A japán aknavetőket 1-től 4-ig számozták tipikusan jobbról balra. A felfejlődési parancsra a 2-es számú aknavetőt a felfejlődés alapjára helyezték. Általában a japán gyalogos szakasz frontját 4 szektorra osztották és mindegyikhez egy aknavetőt rendeltek. Általános felfejlődés esetén az aknavetők közötti távolság 12 lépés volt. A szakasz frontjának 4 szektora általában megegyező szélességű volt, de eltérések szükségesek lehettek a terep vagy pedig gyakrabban az ellenséges automata fegyverek eloszlása miatt.

A japán aknavetős szakasz rendszerint előre kiválasztott célpontokra lőtt a rajpancsok parancsára. A legtöbb esetben a célpontokat tűz alá vették az ellenséges vonalban és az aknavetős tűz célja az volt, hogy fedezetet biztosítson a japán lövészrajoknak, lehetővé téve számukra, hogy 30 méteren belülre kerüljenek. Miután az utolsó előre meghatározott lövedékek becsapódtak, a lövészrajok lerohanták az ellenség állásait. Miután ezeket kivitelezték, utána az aknavetős raj követte a lövészrajokat, hogy megismételjék a procedúrát.

Amikor az aknavetős rajnak egyszerre két célpontot kellett megsemmisítenie, vagy amikor tűzvezetési problémát jelentettek a célpontok, az aknavetős raj két részre oszlód hatott, két aknavető a rajparancsnok alatt maradt, míg másik kettőt a rangidős irányzó irányított.

Ha ellenséges automata fegyverek korábban fel nem fedezett helyről tüzeltek, akkor a japán aknavetős tüzérek saját kezdeményezésükre tüzelhettek. A tüzér, aki lokalizálja a fegyvert pontosítja a tüzet az új célra és szükséges információkat megbeszéli a raj többi tagjával, ami által egy tűzösszpontosítást kivitelezhetnek az előre nem felfedezett célra. Ehhez hasonlóan hogyha a rajparancsnok felfedez ellenséges automata fegyvereket, vagy más fontos célokat, amik az eredeti tűztervben nem voltak benne, olyan helyre megy, ahonnét láthatja az új célokat. Ezek után tűzpancsokat adnak az egyik aknavetőket, és miután belőtték a célokat, az összes aknavető célra lő az adott távolságra. Hogyha az aknavetős raj egy előre eltervezett tűzösszpontosítást lő az előretörő egységek támogatására, akkor eltérés nem volt megengedett a japán doktrína szerint, attól függetlenül, hogy milyen célok váltak ismertté a támadás kezdete után.

Éjszakai támadások

A japánok egyik jellemzője az volt, hogy más haderőknél gyakrabban alkalmaztak éjszakai támadásokat, ugyanis úgy gondolták a meglepetés erejével legyőzhetik a náluk jobban felszerelt ellenséges egységeket. Ez jelentős részben működött is, mivel a sikeres 41-42-es műveletek idején az ellenségeik nem voltak kiképezve az éjszakai harcra. Éjszakai támadást leginkább akkor alkalmaztak, hogyha nappal nem tudták legyőzni az ellenséget. Az éjszakai támadások céljaik szerint a következőek lehettek:

Egy nagyobb egység (századtól hadosztályig terjedő méretben) továbbfejlesztette a nappal elért sikert.

Nagyobb egységek (hadosztályok) az erejük egy részét arra használták, hogy éjjel foglaljanak el olyan pontokat, amik másnap támadáshoz kellettek nekik.

Lokális támadások az ellenség megtévesztésére.

Egy nagyobb egység megakadályozhatta az ellenség visszavonulását vagy megsemmisíthette az ellenséget mielőtt az erősítést kaphatott volna.

Amennyiben az ellenséges tűzerő fölény megakadályozta a nappali célok elérését.

A japánok a zászlóaljat tartották az éjszakai támadások számára leginkább alkalmas egység méretnek. Az éjjeli támadások célja tipikusan kulcsfontosságú tereppontok elfoglalása, dombok és falvak elfoglalása, ahol ellenséges támpontok vannak és mélységi áttörés lehetett. Éjjel általában két hullámban támadtak a támadó erők. Miután az első hullám elfoglalta a kezdeti célokat, utána a második hullám mélységben betört az ellenséges állásokba.

Éjjel támadhattak tüzérségi támogatással és anélkül is. Azt felismerték, hogy a tűztámogatás figyelmeztetheti az ellenséget a támadásról, a tüzérségi és gyalogsági fegyverek tűztámogatását ennek ellenére gyakran biztosították, még akkor is hogyha meg akarták lepni az ellenséget.

A harckocsik támogatását szintén helyeselték az ellenséges kábelek megsemmisítésére és a nehézfegyverek semlegesítésére, különösen a szárny védelmére, feltéve, hogy nem volt más lehetséges mód arra és a meglepetés nem volt szükséges.

Minden éjszakai támadási koncepció mellett a gyalogos század volt az éjszakai támadás fő egysége, habár a géppuskák, tüzérség és a harckocsik részvételét engedélyezték különböző körülmények között.

A szoros támadó formációt preferálták az elnyúlt helyett, mivel a szoros formáció az irányítás és mozgás szempontjából előnyösebb volt. Emellett a roham is hatásosabb volt az ellenségre való nyomásgyakorlás és a morál fenntartása szempontjából. Habár a veszteségek minimalizálása is szempont volt és ezért a kiterjesztett formációt sem tiltották meg.

Szükséges volt a támadó egységet a tereppel és az ellenséges állásokkal megismertetni, és szükséges volt a részletes támadási előkészületekre a sikeres éjszakai támadáshoz.

Az ellenséges biztosítás hiányát szükségesnek tartották a támadás időpontjának kiválasztásához.

Szintén felmérték a jelentőségét annak, hogy nagyobb volt a kezdeményezés megszerzésének lehetősége, hogyha közvetlenül napnyugta után támadtak vagy pedig hogyha napkelte előtt támadtak, amikor nappal lehetett folytatni a támadást.

A roham pontjának kiválasztására a mozgáshoz kedvezőbb terepszakaszokat preferálták, de az ellenség gyenge pontja elleni rohamot szintén engedélyezték.

Az egyszerű csapat összpontosítások kialakítását fontosnak tartották. Habár az éjjeli támadásoknál az összetett szervezés fontos volt. Ennek következtében a parancsoknak részletes tervet kellett készítenie és azt meg kellett ismertetnie az alárendelt egységekkel. A kézikönyv szerint a támogató egységeknek szükséges volt nap közben felkészülnie, hogyha a támadást tűzzel támogatni akarták.

A támadásban részt vevő gyalogságnak döntést kellett keresnie gyors közelítéssel és kézi harccal. Ehhez a célhoz az ellenséget megközelítő gyalogságnak elég erősnek kellett lennie az első hullámban a döntő harchoz és utána le kellett rohannia a támadás célját gyorsan és határozottan, szoros támadó formációban. Század és szakasz parancsnokoknak szorosan irányítaniuk kellett az alárendelteket hogy a végső támadásra vezessék az egységeiket.

Mivel bebizonyosodott, hogy a támadás sikere nagy mértékben függött a század parancsnokokon és a szakasz vezetők bátorságától, a szakasz parancsnokoknak élről kellett vezetnie nappali támadások során is, habár a század parancsnokoknak csak éjjel kellett élről vezetnie.

Hangsúlyt helyeztek arra, hogy tartsák az elfoglalt terepet miután az éjjeli támadás sikerült.

Intézkedéseket tettek arra, hogy elosszák a célokat a tüzérség és a gyalogsági nehézfegyverek között tűzzel támogatott éjjeli támadások esetén. Általános szabályként a tüzérség a z előre meghatározott célokat lőtte, míg a gyalogsági nehézfegyverek az időközben felbukkanó célokat támadták.

A Gyalogsági Kézikönyv megtiltotta a tűznyitást könnyű géppuskákkal és puskákkal akkor is, hogyha a támadást tűztámogatással végezték, mivel a kézifegyverek tüze éjszaka hatástalan és azért, hogy elkerüljék a zűrzavart a vad éjszakai lövöldözésben,

Dzsungelharc

A dzsungelharchoz a japánok modifikálták a gyalogsági harcászatukat. A felderítés szükségességét még jobban kihangsúlyozták. A jó biztosítást szintén kiemelték. Az offenzív és defenzív járőrözésnek szintén kiemelt szerepet játszottak. A nyílt terephez hasonlóan bekerítő hadműveletekre törekedtek, viszont az áttöréseknek is szerepet juttattak, különösen akkor, hogyha egy ellenséges támpontot vagy tüzérségi állást egy éjszakai támadás vagy rajtaütés megsemmisített.

A dzsungelben a felderítést válogatott és speciálisan kiképzett csapatok végeztek. A felderítő járőrök szerepe az volt, hogy érintkezésbe lépjenek az ellenséggel és felderítsék az állásait. Rendszerint egy ilyen járőr 5-10 emberből állt, ami felszereltek iránytűkkel, hordozható rádióval és térképészeti felszereléssel.

Előretörő japán egységek a dzsungelben az ösvények mentén haladtak egyes oszlopban. Amennyiben nem álltak ösvények rendelkezésre, úgy a menet megfelelő terepi jellemzők mentén haladt és egy növényvágó egység haladt az élen, hogy utat készítsenek maguknak. Utászokat szintén előre küldtek, amikor mesterséges vagy természetes akadályokra számítottak. A menet sebessége 5-8 mérföld kétóránként. A menet sebességét tipikusan a nehézfegyverek mozgatási sebessége korlátozta. Az irányt iránytűvel tartották és a japánok sűrű dzsungelben is jó térképekkel rendelkeztek. Speciális óvatossággal haladtak át tisztásokon, ezeken lépcsőzetesen keltek át és minden elővigyázatosságot alkalmaznak amikor ellenséges tüzérségi tűzösszpontosításokra számítanak.

A dzsungelben, mint minden más terep esetén a fő seregtestet elővéd előzi meg. Amennyiben a japán erő egy zászlóalj, úgy ez egy századból áll. Amennyiben az erő egy századból áll, úgy ez egy szakasz.

Amennyiben harcérintkezésbe lép az ellenséggel, az elővéd a fő seregtestet értesíti és megpróbálja likvidálni az ellenséget. Amennyiben ez nem sikerül, úgy az elővéd felfejlődik vagy felfejlődést színlel és megpróbálja az ellenség szárnyait és nehézfegyvereit felderíteni. Ezt szükségesnek tartják, mivel időközben a főerő felfejlődik és egy vagy mindkét szárny ellen mozog. A cél az volt, hogy mélyen csapást mérjenek az ellenségre az ellenség szárnyain vagy hátában. Abban hittek, hogy a végső győzelmet a kézitusában érhették el. A taktikák a találkozó harcban alkalmazott taktikák voltak és kis egységek alapvetően ezeket a taktikákat követték.

Amikor az ellenséget felfejlődött védelemben találták, akkor a japánok két megoldás közül választottak. Egyik módszer esetén szemből erődemonstrációt tartottak az ellenségnek automata fegyverekkel, hogy erőt színleljenek. Miközben a lekötést folytatják, aközben a főerő egy vagy mindkét szárny ellen felfejlődik a tipikus átkaroló hadművelethez.

Másik módszer esetén a japánok érzékelték az ellenséges gyenge pontokat. Különleges erőfeszítéséket tettek az ellenség nehézfegyvereinek felderítésére. Ezt gyakran úgy tették, hogy a könnyű géppuskával tüzet nyitottak, amíg az ellenség tüzet nyit ezzel elárulva a helyzetét. Miután az ellenséges nehézfegyvereket felderítették, amilyen gyorsan csak lehet a japánok nehéz aknavetőkkel csaptak le rájuk. Az aknavetős tűzösszpontosítás az ellenséges állásokat addig lőtte, amíg a csapatok rohamtávolságon belül nem érkeztek. Azután a rohamot keskeny frontra összpontosították, amennyiben szükséges két vagy több hullámmal.

A dzsungeli terepviszonyok lehetővé tették, hogy maximálisan kihasználják a japán beszivárgásos taktikákat. Miközben egy lekötő támadást indítottak szemből az ellenség összezavarására, aközben a járőrök mozogtak az ellenséges szárnyakra. Ezek a járőrök könnyű géppuskákkal és gránátokkal voltak felfegyverezve és el voltak látva kompakt fejadagokkal rizsből, főtt ételekből és vitamin tablettákból. A járőr áthatolhatatlannal tartott dzsungelen keresztül ment, hogy az ellenség szárnyain átjusson és a hátába kerüljön. Amennyiben az ellenségnek nem voltak megtisztított tűz alatt tartott területei, úgy az ilyen beszivárgást lehetetlen volt megállítani. Néha miután megfelelő helyet találtak az ellenség hátsó zónájában, utána beásták magukat vagy egyesültek más hasonló egységekkel, hogy döntő erőt alkothassanak.

Mesterlövészeket mindig kiküldtek; japán rajokban tipikusan két embert kiküldtek mesterlövész küldetésekre. Ezeknek az volt a feladata, hogy eltereljék az ellenség figyelmét a fő feladatáról, A japán mesterlövészek akár három napot is vártak egy lövésre és akkor is tüzet nyitottak, hogyha biztosan meghaltak a választól. Általában jól álcázottak voltak és az állásaikat nagy tudással választották ki.

A japán gyalogsági támogató fegyvereket bátran alkalmazták a támadás során, habár a korlátozott tér a dzsungelben hátráltatta, hogy maximálisan kihasználják a tűzerejüket. A géppuskákat előretoltan alkalmazták párosával, úgy hogy támogathassák a frontvonali gyalogságot. A lehető legnagyobb titokban helyezték el a géppuskákat és akkor nyitottak tüzet, amikor maximális hatást érhettek el. Amennyiben páncéltörő ágyúk rendelkezésre álltak és nem kellett a fő feladatukra, úgy ellenséges gyalogságra tüzeltek velük, A zászlóalj és ezred ágyúkat előretoltan helyezték el és a dzsungelben főleg az ellenséges nehéz géppuskákra lőttek velük.

Források:

Soldier's Guide to the Japanese Army

Japanese Mortars and Grenade Dischargers

Japanse Night Combat

Handbook of Japanese Military Forces 1944